Előzetes okoskodás

Üdv! A legutóbbi választások után tartottam egy értékelést, jó történész módjára utólag, a következmények ismeretében megnevezve az okokat. Ebben az évben úgy döntöttem, kicsit megcsavarom a dolgot, és legjobb tudásom szerint megpróbálom megjósolni az eredményt két héttel a választások előtt. Hogy igazam lesz-e, vagy sem, azt majd az idő eldönti. Alaptézisünk legyen egy gondolat, amit saját magam is elvként használok: "Csupán a négy végtagod felett gyakorolsz hatalmat. Minden máshoz mások beleegyezése szükséges." Fidesz: Furcsa négy éven vagyunk túl. A kormánypárt a kétharmados többséggel sem tudott csodát tenni (természetesen), de hozott néhány gyökeres változtatást. Regnálásuk elején (amikor az emberek még emlékeztek az ígéretekre), megvalósították kampányuk néhány sarkalatos pontját; majd meghoztak több rizikós, a emberek elevenjébe vágó döntést; majd, ahogy kell, a végére indokolatlan mértékű enyhülést és megnyitási dömpinget időzítettek. Ez a gyakorlat, attól függetlenül, hogy visszataszítóan számító és ijesztően képmutató, pontosan az a módszer, amire szükség van. A lefoglalt magánnyugdíjvagyon kihúzta a kormányzás idejét, csaknem nullára felhúzva az egyébként egységesen veszteséges államháztartás mérlegét. A Széll Kálmán-terv bedőlésével a csökkentett Parlament, az új Alkotmány, és a megszüntetett korkedvezmény marad ennek az időszaknak a hosszan tartó öröksége. (Az adókat úgy-dobálják de-oda a korok, mint a szél a szalmát). A párt jól teljesítette feladatát: nem csinált semmi túlságosan meglepőt. És még egy zseniális húzás: Matolcsy György előtérbe tolásával Orbán Viktor hófehér maradt. Ő a kündü, aki Istentől kijelölve szent küldetéseként irányítja ezt a hellyel-közzel folyó Kánaánt, aki személyesen siet a bajba jutottak segítségére, és népe közt járva felügyeli a katasztrófahelyzetet, minden héten a rádióban beszél, és igen, még mindig a legjobb szónok a magyar politikában (Torgyán kiesése továbbra is tátongó űr). Végül az utolsó zseniális mozzanat: amíg a többi párt agyonreklámozza magát, a Fidesz éppen annyit mutat, hogy jelezze: él és magabiztos. Az egész ország utálja a politikát. Aki kevesebbet tűnik fel benne, az eleve szimpatikusabb lesz. Ezért volt nagyon hasonló a 2002-es és a 2006-os választás végeredménye is. Az ország szavazótáborai lassan belemerevedtek a kilátástalanságba és egymás gyűlölésébe. Aztán az öszödi beszéd mindent megváltoztatott, és most a Fidesz oldalára billent a mérleg. Minden esély megvan rá, hogy ebben fog megmerevedni. A kétharamados többség egy különös helyzet eredménye volt, amelyben az ország túlnyomó többsége arra a pártra szavazott, amelyet a legesélyesebbnek tartott arra, hogy a gyűlölt kormányt leváltsa. Ennek fényében jó ideig megismételhetetlennek tartom. De hogy a Fidesz-KDNP 50% feletti támogatottsággal rendelkezik, arra elég nagy összegben mernék fogadást kötni. Ha 2018-ban le akarjuk őket váltani; jó lesz egy Szent István-Kossuth Lajos-Mátyás király triumvirátusra pártot alapozni, máshogy nem nagyon látok kiutat. Baloldali összefogás: Összeszámolni sem tudom azt a rengeteg pártot, ami idetömörült kénytelen-kelletlen. Káosz és fejetlenség. Két hónapja még hiénákként küzdöttek egymás közt a mandátumokért, és a miniszterelnök-jelölt személye is az utolsó pillanatokig kétséges volt. Az MSZP rendkívül szerencsés. Szerencsés abban, hogy Bajnai Gordon nem politikus. Rendkívül jó lehetőségekkel indult neki a 2014-es választásoknak, nemzetközi támogatást, és egy "tragikusan" félbeszakadt kormányzást is beleszámítva. De manőverezőképességéből csupán a PM (Párbeszéd Magyarországért) bekebelezésére futotta, a tulajdonképpen elérhetetlen miniszterelnöki posztról lemondott Mesterházi Attila javára. Aki az elmúlt négy év alatt annyit ért el, hogy a pártjában megszilárdította a helyzetét, és elviselhetetlenné tette a körülményeket Gyurcsány Ferenc számára. Nem éppen nagy dolog, de hát ha neki ez a fontos, legyen boldog vele. Az MSZP folyamatosan veszít szavazótáborából, a DK szavazói egy az egyben az ő követőikből toborzódnak. Egymagában a párt szinte jelentéktelen lenne. A következő négy év kérdése az lesz, hogy fel tudják-e zabálni az egész koalíciót egy amolyan Rákosi-féle szalámi-taktikával (ahogy a Fidesz is tette a sajátjával 1998-2002-ig). Érdekes lenne tudni, hol tartana most az MSZP kedvenc Ferink vezetésével. Hogy a Demokratikus Koalíciót csupán az ő mesterien megválasztott kampányhúzásai és megmagyarázhatatlan személyes karizmája tartja életben. Kell neki a szövetség (egyelőre), a pártja egymagában valószínűleg nem jutott volna be. Ha sikerült is volna, valószínűleg egy MIÉP-hez hasonló ideiglenes jelenség lett volna a palettán. Így viszont megvan az esély rá, hogy a magyar politika botrányhőse még hosszú időn át a Parlament tagja marad. Volt társai félnek nélküle harcba menni. Ő az egyetlen, akitől Orbán Viktor tart. És ha már volt társakról van szó... Senki ne áltassa magát azzal, hogy az SZDSZ jelenlétének bármi más oka is van, mint az MSZP szolgálatában töltött 8 év. A volt társ most visszafizeti a kölcsönt, és az egyik nagy rendszerváltó párt pár képviselője talán be tud surranni az országházba óvószárnyaik alatt. "Sic transit gloria mundi!" Száz szónak is egy a vége: elaprózott erő, egy nagy közös célra, húszan érnek egy felet. Nem képesek kormányváltásra, ezért is vették ki a "2014"-es dátumot a legtöbb névből, pedig három éve gondosan őrizték. Senki nem hisz bennük igazán, nincs meg a négy évvel ezelőtti csodavárás. Bejutnak, nem sok vizet zavarnak. LMP: Ha már a nem sok vízzavarásról van szó... Mi történt? Hogy szakadt ketté a legkisebb parlamenti párt? Nagy tervek, nagy álmok, és most itt állnak megcsonkítva a háttérben. Pedig semmit nem csináltak rosszul. Folyamatosan hallatták a hangjukat, kapták a bírságokat, megvolt a saját véleményük. Tették, amit vállaltak. És mégis. Valami szétcsúszott, és a vége az lett, hogy megszűnt a parlamenti frakció. 7%-kal nem tudják megváltani a világot, aki ezt várta tőlük, bolond. És most félő, hogy több esélyt nem kapnak. Nem, mintha a szavazótábor sokat apadt volna a szakadástól: az LMP LMP maradt, a szakadárok (PM) pedig beolvadtak egy másik mozgalomba, ami párttá alakult, majd belépett egy nagy koalícióba. Fordítok: Megszűnt létezni. Nem tudom, hogy 2010 frissessége és lendülete elég lesz-e ebben a sokak által előre lefutottnak tartott választásban. Meglátjuk. rezegni fog a léc, az biztos. Véleményem szerint leverik. Jobbik: Hatalmas kérdőjel. Nem látok bennük kormányváltó erőt. A kampányuk esetlen, provokatív és ellenszenves. A parlamenti jelenlétük kimerül némi sértegetésben és jelszó hangoztatásában és teljesíthetetlen javaslatok benyújtásában (nem, mintha a többi párt túl sokkal e fölé emelkedne). Elnézést kérek, ha az unszimpátiám átüt a soraimon, nem tolerálom jól a gyűlöletre és erőszakosságra alapuló tervezgetést. A lendület itt talán nem annyira megkopott, mint az LMP-nél. A szélsőségesek szavazói hűek, mert eleve könnyebben fanatizálhatók (elég a Munkáspárt esetére gondolnunk, amely stabilan hoz ugyanannyi szavazót, bár messze a parlamenti küszöb alatt). Kicsit talán többé váltak, mint a Magyar gárda hangja, de nem sokkal. Összességében változatlan támogatást várok, egyetlen általam ismert szavazójuknál sem tapasztaltam bármiféle megingást. Ha pedig egyszer elég elkeseredett lesz az ország... Azt hiszem, egy ígéretet nem tud majd betartani a hatalomra kerülő Jobbik: A kivándorlás az esetleges uralmuk alatt felgyorsulna. És én is erősíteném. MDF, FKgP: Nem tudom megállni, hogy ne ejtsek szót a két nagy történelmű múltú, de kinn rekedt pártról. Nem sok esélyt látok a bekerülésükre. Jól jönnének. Egy ilyen őrült, céltalan eszméket hajszoló rendszerben jól jönnének a múlt józanító hangjai. Az MDF szavazóbázisa a Fidesz oldalán csücsül, az FKgP-jé elosztva a Fidesz és a Jobbik közt, inkább az utóbbi javára. Alig hallani róluk. Nincs pénz, nincs kampány. Ide jutott a két párt, melynek uralma keretezte a magyarországi kommunizmust. Nincs tisztelete a hagyományoknak. Egyelőre. Hát ennyi. Ez az, amit rövidlátó szemeimmel fel tudok fogni. Persze az ország bármikor keresztülhúzhatja a választásokat egyetlen nap alatt. A pokolba is, ha akarnánk április 6-án visszaállítanánk a Munkáspártot az ország egyetlen parlamenti pártjává, és Ukrajna egy pillanat alatt satuban érezné magát! Ez egy egységes ország hatalma. Ez az, amivel mi nem rendelkezünk. És mégis, a Fidesz azt próbálja elhitetni velünk, hogy megvan ez a hatalmunk. Sokan szeretnénk elhinni. Ezért fognak ők győzni. Uff, én beszéltem. Békés, politikamentes napot mindenkinek.

Itthon vagyok

Anyám fél ötkor ébreszt, ahogy tette azt kiskoromban is, bár egy merőben más időpontban. Reggelizem, felmálházom a biciklimet, hogy visszavigyem a könyveim egy nyolcvan kilométerre lévő könyvtárba. Kihordom a dolgaim a szobámból, és még egyszer visszanézek. Imádom ezeket a zöld falakat, és nem szívesen hagyom itt őket. Itthon vagyok. Mohácsig megszokásból visz a lábam. Minden útba eső településen barátok, osztálytársak laknak, minden emelkedő és lejtő íve pontosan a fejemben van, még csak lendületet sem vesztek rajtuk. Hatvan kilométer után kényszerülök először pihenőre, az emlékműnél, ahol az út a Csele-patakot keresztezi. Mielőtt leülnék enni, egy hölgy siet ki a házából, és kér, segítsek a férjét visszaemelni az ágyra. Az öregúr megbénult, némán, értelemtől csillogó szemekkel néz rám, ahogy visszaemelem fekhelyére. Siralmas állapot, talán nagyapám is így végezte volna, ha nem olyan "kegyes" hozzá az ég, hogy azelőtt jobblétre szenderíti, hogy isten igazából magához tér az esésből. Visszatérve egy idősödő úr fogad, aki szintén biciklista, és igazából Németországban él, de itt élte le fiatalságát, és röviden mesél magáról. Elköszönésnél bemutatkozom neki, és viszont: Sneider János. Sváb, mint az őseim. Még vetek egy pillantást indulás előtt az emlékműre. "Nemzeti nagylétünk egykori sírja." Mindenki tudja idehaza, mint jelent a történelmünknek ez a helységnév. Olyanok, mint én. Itthon vagyok. Másfél óra múlva feltűnik a távolban a Misina-tető jellegzetes tornyával, alatta terül el Pécs városa. Infrastrukturális szörnyeteg, mely mohón nyújtja ki csápjait a hegy erdőire, amik levegővel látják el. Felfalná, ha tehetné. Kétezer éve ül a hegyoldalban, és makacsul őrzi emlékeit és uralmát a táj fölött. De vajmi keveset ad érte az idelátogatónak. A kulacsom üres, és bár dús szökőkutakra fecséreli ivóvizét, a kutakba nem juttat belőle. A város szélén egy kis balkanyar ismerős helyhez juttat. beütöm a kapukódot, és belépek a panelházba, felsétálok a lépcsőn, és bekopogok az ajtón. Meglepett lány nyit ajtót. Három éven keresztül osztottuk meg az életünk egymással, és büszkén nevezem a barátomnak. Olyan, mint mindig volt, amilyennek megismertem az iskolapadban magam mellett; szeleburdi, de kötelességtudó; pajkos, de naiv; mindig mosolyog, de sok keserűséget hord magában; senki nem parancsol neki, de a saját szabályait sosem hágja át. Rövid copfjaival és könnyed öltözetével mintha csak választ üvöltene a "Lesz még magyar feltámadás!" -szlogenre: "Élünk, a k*rva Nenátokat!". Szívesen fogad, és a nagy készülődés közepette is van néhány szava hozzám, és egy jó adag hűs vize. Jól esik itt lenni, akár két percig is. Három éven át adott nekem menedéket ez a lakás a füstös város zajától. Itthon vagyok. Ahogy mélyebbre és mélyebbre mászom a városban, egyre kiábrándítóbb a kép. "Európa Kulturális Fővárosa" kényesen ügyel a külcsínre. A kövezett utcák ragyognak, az elpusztult gyáróriások helyére újakat emelnek, a plázák roskadoznak az új árutól. És persze a történelemre sem árt felvágni, két ép Dzsámi díszíti a várost, a büszke hitharcos Gázi Kászim pasáé lenyűgöző méretével és robosztus kváderköveivel, valamint a szorgalmas, jótékony bosnyák Jakováli Hasszán pasáé, szerényen meglapulva két modern épület közt, mintha nem is tudná szegény, hogy ő az egyetlen az országban, akinek sikerült megőriznie minaretjét. Az emberek az utcáin mindig rohannak, nagyrészt olyan dolgokkal elfoglalva magukat, amiknek tíz év múlva a legkisebb jelentősége sem lesz, de képmutatásra szerencsére nem marad energiájuk. Az idősek vagy teljesen reménytelen, savanyú arckifejezéssel róják a sikátorokat, vagy magabiztosságot színlelve büszkén szemlélnek körül: "Ezt mi építettük!". A fiatalok a saját fejük után mennek: üzletemberek, csavargók, kétkezi munkások, emók, rockerek, alternatívok, bűnözőpalánták, paraszti egyszerűségűek, a világszemléletek fájó kakofóniája zeng körül. Rikító narancssárga pólómban és ezüst sisakomban, csodabiciklim ülésében mintha kihívást kiáltanék feléjük: "Gyertek!". Mégis, ahogy haladok végig a jól ismert bicikliúton, át a korhadt fahidon, az elhagyott gyárépület mellett, a vasúti felüljáró alatt, és a kolosszális, használhatatlan lakóház tövében, úgy érzem, része vagyok ennek a városnak. Egy vagyok a sok ember körül, aki itt élt, és nyomot hagyott bennem. Itthon vagyok. A Tudásközpont büszkén trónol a város kellős közepén, a Kulturális Főváros bölcsességének szimbólumaként több emeletnyi magassággal, monumentális szerkezetében felhalmozva évezredek tudását, elérhetővé téve azt bárki számára, aki befizeti, ami dukál. "Csodállak, ámde nem szeretlek" alapon jó messzire elkerülöm, és a kis kuckókönyvtár felé veszem utam, ahonnét kölcsönözni szoktam. Ez az én világom. Nem üvegfalak közé zárt, hivalkodó díszkötésű kötetek kínos renbden; hanem ódon polcokkal telezsúfolt kis terem, a papír és tinta illatával megtöltve és néhány nyugalomhoz szokott, csendes hölggyel a kölcsönzőpultoknál. Pont olyan ez a könyvtár, mint az, ahova anyám először vezetett be engem a kis falunkban, és ahol órákat töltöttem el vele, kétségtelenül izgalmasabbá téve önkéntes könyvtárosi munkáját. Ez az én világom. Itthon vagyok. A várost elhagyva a Mecsek felé veszem az utat régi 6-os útvonalán. Az új út széles, egyenes, a falvak közt kanyargó kis utat elkerüli a forgalom. A falvak jól jártak. A hegy azonban csak Pécsváradnál kezdődik el, a jó öreg István király tudta, hol építtessen menedéket a bencésekkel önmaguk és a környékbeliek számára. Nehezen verekszem át magamat a régi út hepehupás vonalán, ami még nem bír az új impozáns viaduktjaival, csupán apró hidakkal íveli át a völgyet évezredes munkával kivájó kis patakokat. Emlékszem, még jóval azelőtt, hogy a saját nevem ismertem volna, kíváncsian néztem a viaduktokról ezeket a hidakat. Találgattam, hova vezethetnek, milyen utakat kötnek össze. Most én járok ezeken az utakon, és a látvány nem kevésbé lenyűgöző. A Mecseket elhagyva a táj gyorsan megváltozik, hegyes-völgyesről dimbes-dombosra. A meredek hegyoldalak és kéklő csúcsok helyett szelíd lankák várnak, és tudom, nem véletlen, hogy itt húzódik a határ a két megye közt idestova ezer éve. Nemsokára felbukkan a kedvenc táblám a világon: "Tolna megye". Itthon vagyok. A az emelkedők és lejtők nem sokáig kísérnek már, a Sió völgye véget vet szelíd uralmuknak, lassan síksággá válik a dombos vidék. Fáradt lábaim megkönnyebbülten veszik tudomásul, hogy már csak pár kilométer választ el végső úticélomtól: a saját falumtól. Minden túrám innét indul és ide tér vissza, a zöld szoba falai közé. Miután újratöltöttem lemerült akkumlátoraimat, kimerültem rogyok az ágyra. Itthon vagyok. Nem tudom, merre vezet a sors. Talán a szegénység és az emberi őrület távoli tájakra visz, talán az életem is ott fejezem be. De annyit tudok, hogy bármi történjék, a lelkem halálom után ide fog visszatérni. Mert nincs békéje, és soha nem is lesz, ameddig nem zárhatok minden egyes napot azzal a gondolattal, ami legjobban megnyugtatja: Itthon vagyok.

Ima a virágokért

Te, ki mindenek felett állsz, és onnét figyelsz minket, ki minden felett döntesz, és soha nem tévedsz, ki mindent tudsz, és semmit sem árulsz el; te, kivel senki nem dacolhat, ki könyörtelen vagy és kegyes, s vak szeszélynek tűnik számunkra végtelen következetességed, halld az imám.
Adj vizet és árnyékot a Sárga Nárcisznak. Add, hogy szórhassa magvait, és gyönyörű virágok vegyék körül, dicsérve gondoskodását; és add, hogy sokáig virágozhasson, nyugalomban.
Adj tartást és büszkeséget a Kék Ibolyának, adj neki hitet, hogy elhihesse önnön csodáját, és ne higgye, hogy termete miatt nem lehet oly csodás, mint bármely más virág. Ne engedd, hogy eltiporják vagy letépjék, hadd nőjön, hadd legyen még csodálatosabb, de soha ne veszítse el egyszerűségét.
Adj békét a Fehér Liliomnak, hadd nyughasson lelkében a zaj, vedd le válláról a terhet, mit rátettél; engedd virágozni, ne higgye, hogy termést hozni a feladata csupán.
Adj meleget a Vörös Rózsának, adj neki egy melegházat, ami nem engedi elsorvadni, és egy virágcserepet, miben odajuthat a vadonból. Add, hogy mindig legyen, aki gondozza, nehogy elvaduljon.
Adj még szépséget és erőt Fekete Rózsának, ébenben ragyogó szirmokat, amik elbűvölnek bárkit, aki ránéz; és erős tüskéket, amikkel megvédheti magát, bárhova kerül.
Adj hosszú életet a Fehér Tulipánnak, hogy a munkája kifizetődhessen, hogy megelégedéssel élhesse végig a rengeteg egyszerű, de csodálatos élményt, ami még előtte áll.
Adj türelmet a Piros Tulipánnak, hitet, hogy nem kell elérnie az eget, belenyugvást, hogy nem képes bármire; ne engedd, hogy túl sok magvat és túl kevés szirmot kívánjon magának.
Adj hitet a Sárga Tulipánnak, hogy nem akarja mindenki bántani, és hogy nyugalomban virágozhat még egyszer, és ne engedd, hogy szirmainak üdesége megfakuljon.
Ne adj nekem semmit. Vegyél el tőlem, amit akarsz. Csak engedd, hogy gyomláljam a gazt körülöttük, hogy vizet hozzak nekik, ha már elhervadnának, hogy a napra húzzam őket, ha fakó lenne a színük. És ha mégis kérhetek valamit, add, hogy gyönyörködhessek a virágzásukban.
Amen.

Pogány és szent

Üdv!

Nincs koncepcióm, hogy mit fogok most írni, a cím is ex has eredetű, egy nagyon kedves barátom egy tegnap esti gondolatából származik, ami nagyon megragadott.
A szünet nem éppen úgy telik a családom számára eddig, ahogy terveztük, de akikért aggódom, látszólag egyre jobban vannak, idővel bizonyára én is úgy leszek, ha nem, hát hamarabb szabadulok. :D (Megtévesztő a gyengesége miatt, de ez egy vicc volt. XD) Ha valaki a részletekre kíváncsi, Zéta blogján megtalálja a választ. :)
Karácsony, karácsony... sokat lehetne írni erről is, de úgy gondolom, mindenki egy kicsit el van telve már az ünneptől. Annyit azért elmondanék, hogy egy fa kivágása nélkül, néhány ágának kevssé fájdalmas elcsenésével is csodálatos karácsonyi hangulat állhat elő, idehaza leteszteltük, immár többször is. ;) Ne öljétek a fákat, legalább rituális okból ne, így is gyorsabban fogynak, mint azt megengedhetnénk magunknak. Védd a fákat (egyél hódot!; ha még valaki nem futott volna össze ezzel a nagyszerű viccel. :D).
El is felejtettem elnézést kérni a hosszú szünetért. :) Ne haragudjatok, indulatoktól és unalmas napoktól zsúfolt időszakom volt. Én ugyan még életemben nem unatkoztam egy pillanatig sem, de szerintem ti sok elfoglaltságomat unalmasnak találnátok, ezért inkább nem untatlak titeket vele.
Talán eggyel mégis, mert eléggé elgondolkodtatott. Nemrégiben önimádat vádja ért a blogom miatt, már csak ezért is esedékes volt egy hosszabb szünetet tartani; habár a vádlómnak szerintem mindegy; inkább annak örülne, ha abbahagynám, de leginkább annak, ha felakasztanám magam, ahogy ezt közölte is velem. :D Félelmetes, egyes emberek miket nem képesek a másik fejéhez vágni, ha úgy érzik, sérül a becsületük, vagy alaptalanul vádolják őket. Azt hiszem, minden embernek megvan a maga "ingerzónája" (nem hiszem, hogy létezik ez a kifejezés, innentől az emberi jellem azon részére fogom használni, ahol legkönnyebb felbosszantani valakit); és én nagyon csúnyán belenyúltam az övébe, meg kell hagyni, tudatosan, ugyanis ő is ezt tette az enyémmel (azt hiszem, minden visszatérő olvasóm tudja, nálam ez mit jelent ;) ). Furcsa dolog tud lenni a konfliktus. A következmények nagyon könnyen túlhaladják az elszenvedett sérelem mértékét. Ha nem torkollik maradandó sérülésbe, azt kell mondjam, egészséges dolognak tartom két ember közt. De meglepően könnyű maradandó sérüléseket okozni akár olyanoknak is, akiket nagyon jól ismerünk, akár szándék nélkül is. Ezért mindenkit fokozottan óva intenék mindenféle emberi konfliktustól. Nem kívánok álszent lenni, van, amikor szükségesnek tartom, vagy egyszerűen csak nem mérlegelem a szükségességét (ebben az esetben például, ha csak az említett személy és a magam viszonyát nézem, egyértelműen én voltam az agresszor), de azt hiszem, van egy határ, ahol illik megállni. Azt hiszem. Mint mindig, most sem vagyok biztos. :)
Nézeteltérések mindig voltak és lesznek. Mint a pogány és a szent között. Más az életmód, sokszor mások a célok. De, tudják úgy igazítani az életüket, hogy ne zavarják egymást. Megkímélik egymást a másik jelenlététől, ha tudják, hogy az zavaró lenne. Néhány ember közt a béke csak úgy biztosítható, ha nem találkoznak egymással. Erre mostanában kénytelen vagyok rádöbbenni. Mégis... Mind emberek vagyunk. Láthatatlan kötelékek kötnek minket össze. Vannak közös céljaink. És én... nyugodtan hajtom álomra a fejem minden este betegen is, amikor tudom, hogy egy szent és egy pogány egyszerre imádkozik az egészségemért. :)

Szeretet és béke... barátaim. :)

Csimpánzbanda

Üdv mindenkinek!



Elnézést a hosszú kihagyásért, higgyétek el, vagy hatszor kezdtem bele bejegyzésírásba, de egyszerűen egyik sem felelt meg az ízlésemnek, (és egy alkalommal erre túl későn jöttem rá; lásd: 'Törölt bejegyzés') inkább eltöröltem őket a világ színéről. Higgyetek nekem ismét: jobban jártatok, hogy nem olvastatok bele akkori zavaros gondolataimba. ;)
Nem fogok sokat írni, de ígérem, nem okozom csalódást, marad a régi önző, antiszociális Atomnyul, aki néha nagyon furcsa dolgokat képes figyelni érdeklődéssel. ;-) (Általánosos koromban erre azt mondtam: értelmes élet után kutatok a földön.)
A mai témám: emberi bőrbe bújt majmok. Sokat járok busszal (napi négy óra hozzávetőleg), de többnyire ez a "hajnalban jövök, este megyek" kategória, mindkét alkalommal inkább alszanak az emberek, beleértve engem is. De sajnálatos módon múltkoriban rákényszerültem több alkalommal is, hogy nap közben utazzak (nem olyan pokoli kín, tudom...), és kénytelen voltam szembesülni egy olyan emberi réteggel, akiknek a létezését legszívesebben tagadnám, bár nem tehetem, sőt, kénytelen vagyok elismerni, hogy ugyanakkora vagy akár több létjogosultságuk van, mint nekem.
Furcsa lények. Alapjába véve felhőtlen a természetük. Amint az első hűvös fuvallat megcsapja őket, felveszik a kabátjukat, és nem cserélik le egész télen, amíg a tavasz le nem kényszeríti róluk. (Valószínűsítem, hogy ez olyasmi lehet, mint az ezüsthátú gorilla szőrzete...) Legalább hármas csoportokban járnak, fiúk, lányok egyaránt, bár a hím egyedek jóval szembetűnőbbek, harsányabbak. Általában a sovány testalkat jellemzi őket. Lázadók, talán született lázadók, nem foglalkoznak az őket körülvevő világ szabályaival, probléma nélkül üvöltenek nyolcvan-kilencven decibel körüli hangerővel. Kicsit visszatérve a külső megjelenésükre: minden a feltűnésről szól. A zenei beállítottságban azonban meglepően puritán az ízlésük: nem igényelnek dallami változatosságot, a zene fő értéke a szemükben a feltűnő öltözködés, elvégre miért is lenne ilyesminek bármi köze a hangokhoz... Mindegy, hogy fém szegecsek, színkavalkád a ruhán és a kültakarón, a lényeg, hogy látsszon, feltűnjön. Az életkor tizenkettő és harminc közé tehető.
Ami igazán érdekessé teszi őket a számomra, az az egymással szembeni viselkedésük. Agresszív. De csak egy korlátolt mértékben. Nem hangzik el három mondat sértés nélkül. Idézek:

"Mi van b*zi?"
"Kussoljá má'! Hogy kerűsz ide?"
"Lógok vazeg... Megint gányok az óráim, leléptem."
*általános derültség*
"Aztán veled, köcsög?"
"Ááá, de keménykedsz!!"

Mintha állandó hierarchia-harc zajlana. Senki nem mutat gyengeséget, néha csodálom, hogy hogy bírják a levegő kieresztése nélkül. Rendben, valószínűleg egy keményebb világból jönnek, mint én. De ami engem zavar, az nem ez a verbális agresszió. Itt jön a számomra különös fordulat: mint tettlegességre kerülne a sor, az egész játékká minősül vissza. A lökdösődés a legtöbb, ameddig elmennek, márpedig ezt minden épeszű embernek (hímneműnek legalábbis) ki kéne nőnie alsó tagozatban. Az elhangzott sértések negyedéért képes lennék valakit pofán vágni... Ilyen könnyű élettel, amit én éltem eddig, nem tudom, jogom van-e szidni őket. De, amit látok... gyengék. Az egyetlen valamire való tudásuk a nagyotmondás. Vékonyak, fizikailag gyengék, és nem úgy néznek ki, mint aki neki tud állni (vagy ülni), és tizenkét órát végigdolgoz heti öt-hat alkalommal, zokszó nélkül. És most vannak csúcsformában (bár máris szenvedélyesen és igen nagy sikerrel kutatják a módokat, amikkel pusztíthatják belső szerveiket). Csúnya dolog a lenézés, legalább annyira, mint az előítélet, de ezt érzem, valahányszor rájuk nézek.
Tisztában vagyok vele, hogy nem ebben a világban élek, de ezt mégiscsak furcsának tartom. Sokan mondták, hogy nem tudom felvenni ennek a világnak a ritmusát. Mi a fenének keménykedik valaki, aki nem mer/akar ütni? Miért van olyan nagyra magával, ha ennyire gyáva? Ja, igen, és a kedvencem! Hova tűnnek ezek a szájhősök, miután munkába álltak?
Őszinte érdeklődéssel várom, mi lesz velük. Figyelni fogom a saját (de)generációm felnövekedését, és köztük lesznek ők is. Kíváncsi vagyok, vajon negyvenévesen is ott fognak-e ordibálni a busz végében ilyen mérhetetlen trágársággal, vagy hogy ötvenévesen, három sérvvel a hátukban is a lökdösődés lesz-e a legjobb hobbijuk.
Minden éremnek három oldala van (a perem is egy, nemde? :D), ők bizonyára még megvetőbben nyilatkoznának rólam, aki a hátuk mögött beszél róluk; és nem mondja ezt a szemükbe minden indok nélkül, puszta kedvtelésből és bátorság-bizonygatásból. Talán... Nekik van igazuk. :) Talán egyszer én is ilyen leszek. Majd eldől... Addig is, "Megyek az út másik felén!" (Még ha Gyuszi bácsi nem is ezt a verziót énekli.)

Szeretet és béke! Szép napokat kívánok mindenkinek. :)

A farkas napnyugta után (Félbehagyott versike)

A hosszú alkony véget ért
Hold ezüstje süt le rád.
Csendes hangja még elér:
"Hajnalod el sem jön talán..."

Nem hiányzik a heve,
Dideregni akarok,
Bár a tüzet sosem féltem,
Felgyulladni nem fogok.

Bolond várja a nap melegét,
Ha más földrészekre ragyog,
Feletted már sötét az ég,
Ha keresnéd, a Hold van ott.

Megbűvöl a Hold fénye is,
Földöntúli ezüstvilág,
Ha a szava nem hamis,
Meghallgattatott az imád.

Hát öleld át a hűvös éjt most,
Hogyha otthont az ad,
Nincs ok, hogy miért épp most,
Célod már ez marad.

Hisz te farkasnak születtél,
Légy férfi, ha nem is alfa,
Mindig csak a Holdra üvöltsél,
Hirdessed csak: itt a bal...

Kreatív blogger díj

Üdv!

Kaptam egy kitüntető díjat Fekete Hercegnőtől, de sajnos csak most szedtem össze magam annyira, hogy blogra is írjak, ezt megköszönjem, továbbadjam, és természetesen írjak hét ad-hoc dolgot magamról, hátha érdekel valakit. XD Kezdjük akkor utóbbival.

I. Imádom a római számokat. Gyönyörűek. Lehet, hogy használhatatlanná válnak nagyobb mennyiségek és törtek esetében, de nem hiszek benne, hogy egy normális civilizációnak a mindennapokban szüksége lehet ilyen nagy mennyiségekre.
II. Antiszociális vagyok (rá nem jöttetek volna az eddigi bejegyzésekből, ugye? XD), mégis a véleményem szerint a legszomorúbb dolgok a magányhoz kapcsolódnak. De azt sem tartom jó dolognak, ha egy hétköznapi embernek ötven "barátja" van.
III. Boldog vagyok, ha a választott hivatásomat gyakorolhatom, és nagyban fogok törekedni rá, hogy ebben tudjak elhelyezkedni, persze nem bármi áron. A munka sosem fontosabb az életnél.
IV. Azért gyűlölöm az önzést, az minden emberi gonoszság forrása. Ha valaki önzés nélkül gonosz, az elmebeteg, és szánandó.
V. Egész héten egy három méter hosszú, és legszélesebb pontján fél méter széles törmelékhalomról kapirgáltam le a földet, amiről ma tudtam meg, hogy egy elhordott fal maradványa, aminek a másik, viszonylag ép felét kedves kollégáim közben megtalálták már. Ez a dolog akkor is igazolta volna önmagam számára az erőfeszítéseimet, ha nem fizettek volna érte semmit.
VI. Még mindig jobban szeretem a mountain bike-omat a fekvőbiciklimnél, egyszerűen jobban érzem magam a nyergében, attól függetlenül, hogy nincs az az isten, hogy túrára elinduljak vele.
VII. Egy regényt írok az általános iskolás ballagásom óta, és a fenének nem tudom befejezni, pedig egyre közelebb járok hozzá. :)

A kreatív blogger díjat Shirayukinak továbbítom, aki a lehető legmeglepőbb dolgokat tudja megragadni kalandos életéből blogjában, Pucca-mentalitással lereagálva őket :D : http://shirayuki.blogol.hu/